Névjegy

idegenzona_portre.jpg 

E-mail: prusiblog@gmail.com

 

Prusinszki István blogja ufóesetekről, földönkívüliekről, idegen világokról, űrkutatási aktualitásokról és csillagászati érdekességekről

Idegen Zóna

Látogatottság

idegenzona_olvasottsag_201710.jpg

Ajánló

szakdolgozat_hird.jpg

 
gondolatok_bloghird.jpg

 

meridian_logo_hirdetes.jpg

Szerzői jogvédelem

Az Idegen Zóna blog összes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. A blogon megjelenő anyagok másolása, kereskedelmi forgalomba való hozása tilos, a tartalom részleges felhasználása csak a szerző neve és a forrás szabályos feltüntetése esetén, a szerzői jog nemzetközi normáinak betartása mellett lehetséges.

A MÉLYSÉG TITKAI

Prusi 2014.07.05. 08:43

Az UFO-kutatás külön szakszóval – USO, azaz Unidentified Submarine Object – jelöli az azonosítatlan víz alatti objektumokat, amelyek óceánok, tengerek és tavak mélyén vagy felszínén hajtanak végre hajmeresztő manővereket. Se szeri, se száma azoknak az eseteknek, amikor szavahihető tengerészek, kereskedelmi, utasszállító és hadihajók tisztjei, személyzete és utasai látnak UFO-kat a tengerek felett. A szemtanúkra mindez döbbenetes hatást gyakorol, hiszen úgy vélik, a fenyegető ismeretlennel találkoztak. De vajon miért vonzzák ennyire az idegeneket a hatalmas kiterjedésű földi vízfelületek? Milyen titkokat rejtegetnek a több ezer méter mély óceánok, amelyek legnagyobb része még napjainkban is teljesen ismeretlen az emberiség előtt?

20140705_illusztracio_1.jpg

Noha a tengerek felülete a Föld felszínének több mint 70 százalékát teszi ki, az UFO-irodalomban a legkevesebb figyelmet az óceánok és a tengerek felett megjelenő UFO-knak szentelik. Ennek egyik oka, hogy a tengerek környékén megfigyelt rejtélyes járműveknek csak kisebb része bukkan fel a partok közelében, és még ezeknek is csupán töredéke a lakott partvidékek mentén. Kevés a szemtanú azért is, mert az óceánok számos vidékének nincs állandó lakossága, ráadásul a hajó- és légi forgalom egyaránt elhanyagolható. De ebből még egyáltalán nem következik az, hogy arrafelé ne járnának ezek a szerkezetek!

 

KÜLÖNÖS „TENGERALATTJÁRÓK”

Tagadhatatlan, hogy a mai megfigyelések – különösen az elmúlt több mint fél évszázad során – bizonyos esetekben modern tengeralattjárókra is vonatkozhattak. Persze az is nyilvánvaló, hogy évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt még senki sem épített vagy használt a Földön tengeralattjárót. Márpedig akkor is láttak jelenségeket, amelyek olyan technikai fejlettségről tettek tanúbizonyságot, amilyenről elődeink még csak nem is álmodhattak.

Az emberiség múltjából tudjuk, hogy azok a civilizációk, melyek nem ismerték a technikai eszközöket, hajlamosak voltak azokat az állatvilág részének vagy a természetfelettinek tulajdonítani. Egyszerűbben fogalmazva: ha egy mai primitív indián törzshöz, amelynek tagjai soha nem láttak semmilyen modern gépet vagy közlekedési eszközt, repülőn érkezik néhány fehér ember, a törzs tagjai azt a gépet madárnak fogják nevezni. Sőt hiszik is, hogy a gép egy nagytestű madár, amelyet ezek az okos és titokzatos fehér emberek megszelídítettek és a szolgálatukba fogadtak. A kezdet kezdetén biztosan nem tudják elfogadni azt a gondolatot – eszükbe sem jut –, hogy a „madarat” a fehér emberek saját maguk készítették, és azt a bennszülöttek számára ismeretlen erő emeli a magasba. Így felmerülhet a kérdés: elképzelhető, hogy a bibliai Jónás cethala is egy gép – méghozzá egy földönkívüli űrjármű – volt?

20140705_illusztracio_2.jpg

Az ismert legenda szerint Jónás három napot és három éjszakát töltött egy óriási hal gyomrában, mégis épségben szállt ki belőle. Ez nem lehetett élő hal, hiszen a bálnák apró planktonokkal táplálkoznak, a többi nagytestű kopoltyús pedig nem egészben nyeli le a zsákmányát. Ha Jónás ennek ellenére bekerült volna a gyomorba, 72 órán keresztül akkor sem maradhatott volna életben. Nem zárható ki tehát, hogy Jónást idegenek rabolták el, és a rejtélyes „hal” valójában egy víz alá merülő UFO volt. Így persze más megvilágításba kerülnek azok az indiai védikus történetek is, amelyekben nem csupán az égen repkedő és háborúskodó idegenekről, valamint járműveikről olvashatunk, hanem azok tengeri változatairól és víz alatti kalandjairól is…

Évszázadokkal ezelőtt élt elődeink sem lehettek könnyebb helyzetben, amikor megpróbáltak magyarázatot adni a tengerek, tavak vagy éppen folyók felett tapasztalt ijesztő eseményekre. Egy középkorból fennmaradt történet szerint 1361-ben Japán nyugati partvidékén a halászok hálóikat eldobva menekülni kezdtek, amikor egy hat méter átmérőjű csészealj bukkant fel a tengerből, majd eltűnt a felhőtakaróban. Megsárgult krónikák tudósítanak arról az esetről is, amelynek során 1387 novemberében az angliai Northamptonshire-ben és Leicesterben hatalmas „tűzkerekek” világították be az eget, mielőtt elmerültek volna a habok között.

Amikor aztán a középkor második felében elindultak Európából az első földrajzi expedíciók, majd az őket követő kereskedelmi és hadiflották, úgy szaporodtak a hírek rejtélyes korongokról, csészealjakról, gömbökről és „tengeralattjárókról”. Az USO-kat megpillantó utazók sorából Kolumbusz Kristóf sem hiányzik, aki naplójában is megemlékezik arról a titokzatos fényjelenségről, amelyet emlékezetes felfedezőútján, 1492 augusztusa és októbere között látott.

Kolumbusz három hónapos útját örökíti meg az a pálmalevelekre írt kézirat, amelyet 1984-ben Indiában találtak. Egyesek szerint ez a nem túl hosszú kézirat a kapitány valódi naplója, amely szintén leírja az átkelést az akkor még ismeretlen – és éppen ezért roppant félelmetes – óceánon, ráadásul számos elgondolkodtató részlettel gazdagítja a beszámolót. „Egy másik alkalommal az éjszaka nappallá változott, a hullámokból kiragyogó fény mellett akár könyvet is olvashattunk volna a fedélzeten – tudósít Kolumbusz naplója. – Mindnyájan a fedélzetre szaladtunk, ahol rémülten állapítottuk meg, hogy a hajónkat alulról fénykörök világították meg, amelyek ráadásul körbe-körbe forogtak. A fényküllők hol az egyik, hol a másik irányba futottak, mintha emberi kéz irányította volna őket. Gáspár atya a Szent Evangélium egy részletét kezdte hangosan felolvasni, mintha maga Szent János űzné el az ördögöt. Ekkor a fénykörök szétestek, kialudtak, és a mélybe hullva eltűntek. Utána még sokáig töprengtünk, mit láthattunk, de közülünk senki nem tudta megfejteni a rejtélyt.”

20140705_illusztracio_3.jpg

1608. augusztus 5-én az itáliai Nizza város polgárai váltak egy nem mindennapi jelenség szemtanúivá. Este 8 óra tájban emberek százai látták, amint három világító tárgy végigszáguld az égbolton, és az Angyalok öble felé veszi az irányt. A kíváncsi tömeg a kikötői mólóra sietett, ahonnan jól megfigyelhették a különös objektumokat, amelyek egészen a víz színéig ereszkedtek le, és egyméteres magasságban lebegve megálltak. Az ovális, kissé lapos testű járművek középső részén egy kiemelkedő szerkezeti elemet is megfigyelhettek az érdeklődők, amely leginkább árbocra emlékeztetett. A Nap még nem ereszkedett a horizont alá, amikor az öböl vize forrni kezdett, és hirtelen pokoli zaj támadt, miközben narancsszínű gőzfelhő szállt fel a magasba. A középső hajóból ekkor két alak emelkedett ki vöröses színű öltözetben, amit ezüst pikkelyek borítottak. A teremtmények egy fémszerkezetből kinyúló csővel a kezükben vízbe vetették magukat, és jó két órán keresztül sürögtek-forogtak a hajószerű tárgy körül. Időközben besötétedett, és az emberek egyre bátrabbak lettek. Néhányan csónakba ültek, hogy megközelítsék a szerkezetet és a titokzatos idegeneket, ám azok gyorsan visszaszálltak a járműbe, és a három UFO – fülsiketítő zaj kíséretében – hirtelen felemelkedett, majd örökre eltűnt a megdöbbent nizzaiak szeme elől.

A 19. század második felétől kezdve úgy tűnt, mintha megsokszorozódtak volna az óceánok és a tengerek felett felbukkanó azonosítatlan tárgyak. A tengerészek egyre gyakrabban láttak vízen úszó fémes testeket, amelyek a vitorlásoknál sokkal gyorsabban haladtak, de szemlátomást nem hajtotta őket szél vagy gőz. Megesett, hogy éjszaka a gyanútlanul haladó hajók a felszínen pihenő idegen járművekbe ütköztek és elsüllyedtek, vagy olyan léket kaptak, amit később csak dokkban tudtak kijavítani. Kevesen tudják azt is, hogy Jules Verne a különös balesetekről szóló hírek hatására írta meg a Nautilus tengeralattjáróról és Nemo kapitányról szóló regényeit…

A jelenség később sem szűnt meg. 1879. május 15-én a Perzsa-öbölben tartózkodó Vulture gőzhajó legénységét két, egymással összekapcsolt, 30-35 méter átmérőjű, alacsonyan repülő és forgó tűzkerék ejtette ámulatba, amelyek később lemerültek a tengerbe. Egy évvel később, 1880 májusában a brit Patna gőzhajó oldala mellett száguldottak el „fényes kerekek”. Averson kapitány szerint a 200-250 méter átmérőjű objektumok húsz perc múlva eltűntek a tengerben, a víz azonban még fél órával később is foszforeszkált.

1902. október 28-án éjszaka az S. S. Fort Salisbury brit hadihajó legénysége látott rejtélyes éjszakai fényeket és mozgásokat Afrika nyugati partjai mentén, a Guineai-öbölben. A hajó alatt a mélyben egy kivilágított víz alatti jármű haladt el, amelynek hosszát 150-180 méteresre becsülték. Ne feledjük, akkoriban még egyetlen emberkéz által készített tengeralattjáró sem létezett, ráadásul ekkora mérettel még a mai atom-tengeralattjárók sem rendelkeznek! Raymer kapitány – akinek jelentését másodtisztje és több matróz is aláírta – azt állította, hogy amikor a Salisburyvel a helyszínre értek, az ismeretlen hajó éppen merüléshez készülődött. Így az angolok mindössze annyit tudtak megfigyelni, hogy a fényforrások a jármű elején és végén helyezkedtek el, meghajtórendszere pedig erőteljesen felkavarta a vizet.

20140705_illusztracio_4.jpg

1906. október 30-án az Atlanti-óceán északi vidékén, Új-Foundland partjai mentén haladó St. Andrew nevű hajó első tisztje meteorhullást jegyzett fel, ám aligha lehetett a téma szakértője. Leírásából ugyanis nem annyira meteorok hullására, hanem másféle repülő és tengerbe hulló tárgyakra következtethetünk. Ezek a tárgyak úgy viselkedtek, mintha rájuk nem vonatkoznának a ballisztika törvényei, s nem is mind érkezett ugyanabból az irányból. Ráadásul amikor a légkörben felizzott tüzes meteoritok elérik a tenger felszínét, a hideg vízzel érintkezve azonnal felrobbannak. A közelben tartózkodó hajón azonban még lökéshullámokat sem éreztek, nemhogy robbanásokat láttak volna.

1910-ben francia halászok Normandia partjainál láttak egy olyan, immár klasszikus tengeri UFO-t, amely előbb a levegőben repült, aztán vízre szállt, majd kiemelkedett, és ismét elmerült a mélyben. Mint ez az eset is jól példázza, az UFO-k bármikor átalakulhatnak USO-kká, vagyis egyformán képesek haladni a világűrben, a földi légkörben és a vízben. Kézenfekvő tehát, hogy számukra nem okoznak problémát a legszélsőségesebb – vagy általunk annak tartott – fizikai körülmények sem: könnyedén kibírják a világűr átlagosan -270 Celsius-fokos hőmérsékletét, nem hat rájuk a földi légkör súrlódása, és nem roppannak össze a víztömeg gigantikus nyomása alatt sem. Ha igazat mondanak a szemtanúk, akkor ezek a járművek képesek áthágni az általunk örök érvényűnek hitt fizikai törvényeket. Nem láttuk még soha, hogy a légkörben haladó UFO-k kigyulladtak volna a súrlódástól, vagy olyan roncsok kerültek volna elő az óceánok mélyéről, amelyek nagy nyomástól széttört UFO-któl származhattak.

 

KATONAI INCIDENSEK

A 20. század derekán valóságos „USO-invázió” vette kezdetét a világ óceánjain, és évről évre több beszámolót regisztráltak a sűrűn lakott tengerpartokon is. Az esetek többségében vagy a levegőben pillantották meg először a különös szerkezeteket, amelyek azután vízbe merültek, vagy eleve a vízből bukkantak elő. Nem számított ritka esetnek, hogy forgalmas kikötők közelében lebegtek a felszín alatt, ezért tengeralattjárónak vagy bálnának vélték őket. Mielőtt azonban lelepleződtek volna, olyan sebességgel távolodtak el a megfigyelőktől, amelyre a földi technika még most, a 21. század elején sem képes.

A legnagyobb nyilvánosságot kapott beszámolók – talán nem meglepő módon – immár évszázadok óta a Bermuda-háromszög néven elhíresült térségből érkeznek. A floridai Fort Lauderdale, a kissé délebbre fekvő Puerto Rico és az északabbra található Bermuda-szigetek által befogott, mintegy 700 ezer négyzetkilométeres területen időről időre hajók és repülőgépek tucatjai tűnnek el nyomtalanul, és emberek százai válnak kámforrá.

1963-ban a háromszög déli sarkában éppen haditengerészeti gyakorlat közben tűnt fel egy azonosítatlan víz alatti objektum. A betolakodót a gyakorlaton résztvevő több hadihajó és egy tengeralattjáró is felfedezte, amint a közelben manőverezett. Az USO sűrűn változtatta sebességét, mélységét és helyzetét, ezért először egy romboló, majd egy tengeralattjáró eredt a nyomába, végül repülőgépek is bekapcsolódtak a felderítésbe. Az üldözés négy napon keresztül tartott, s ezalatt összesen tizenhárom tengeri jármű észlelte az ismeretlen objektumot, amely semmilyen körülmények között nem lehetett tengeralattjáró. A megfigyelők ugyanis több ízben regisztrálták döbbenetes, 150 csomós sebességét, egy alkalommal pedig legalább 6000 méteres mélységbe ereszkedett alá! Az USO-t a többnapos hajsza ellenére sem sikerült azonosítani.

Az incidens híre a KGB-n keresztül a szovjet haditengerészet vezetőihez is eljutott, akik nem sokkal korábban maguk is hasonló USO-k feltűnéséről kaptak jelentéseket szovjet hadihajók és tengeralattjárók fedélzetéről. Az azonosítatlan vízi járművekről szóló híreket pedig olyannyira komolyan vették, hogy felderítésükre – a hazánkban is jól ismert oceanográfus, Vlagyimir Azsazsa vezetésével – tudományos expedíciót szerveztek az Indiai-óceánra.

20140705_illusztracio_5.jpg

A rejtélyes eltűnésekről hírhedtté vált Bermuda-háromszög azóta is számtalan esetben okozott meglepetést a repülőgépek pilótái és a tengerészek számára egyaránt. 1973-ban a megfontolt megfigyelőként ismert Don Delmenico kapitány éppen a Biminitől északra található Great Isaac Light és Miami közötti távolság egyharmadánál hajózott, ahol a Golf-áramlat igen mély, az Atlanti-óceán vize pedig rendkívül tiszta. Délután négy óra múlt, amikor a nyugodt tengeren, kitűnő látási viszonyok között váratlanul egy 50-60 méteresre becsült, szürkésfehér színű, hengeres tárgy tűnt fel a vízben, és legalább 90-100 kilométeres sebességgel közeledett a hajó felé. A megrémült kapitány félelmében megragadta a hajó korlátját, és várta az ütközést. Ám az USO nyilvánvalóan észlelte a bárkát, és hirtelen átsuhant alatta, hogy a tattól alig tíz méternyire a felszínre törjön. A kapitány hamarosan felocsúdott rémületéből, és a kormányfülkébe rohant, hogy leállítsa az USO-tól egyre jobban távolodó hajóját. Mire azonban végzett a manőverrel, a torpedóra emlékeztető tárgy hangtalanul alámerült, és mindörökre eltűnt.

Se szeri, se száma azoknak az eseteknek, amikor szavahihető tengerészek, kereskedelmi, utasszállító és hadihajók tisztjei, személyzete és utasai láttak tengerbe hulló UFO-kat, amelyek pillanatok alatt átlényegültek USO-kká. Ezek egy részében a szemtanúk úgy vélték, hogy szerencsétlenséget láttak, mert egy bajba került légi jármű zuhant a tengerbe. A folytatás azonban ennek mindig ellentmondott: az idegenek járműve nem tört össze, s nem úsztak a vízen roncsok vagy használati tárgyak. Éppen ellenkezőleg: ugyanaz az USO hamarosan UFO-vá válva elhagyta a vizet, és ismét repült.

1954 novemberében három brit tengeralattjáró – a Bristol-csatornában végrehajtott manővereket követően – éppen Plymouth felé tartott, amikor a parancsnok, Chelwan kapitány repülő csészealjakat látott a tenger felszínén lebegni. Bár a kapitány azt a parancsot kapta, hogy az UFO-kkal való találkozását katonai titokként kell kezelnie, egy újságírónak még az utasítás elhangzása előtt sikerült interjút készíteni vele.

„Éppen a Lundy-sziget közelében merültünk fel – emlékezett vissza Chelwan –, amikor két, a vízfelszínen lebegő, ezüstös fényű korongot pillantottam meg egy mérföldnyire délnyugat felé. Középütt enyhén kidudorodó, nagyjából 30 méter átmérőjű diszkoszra hasonlítottak, amelyet egy lapos, lassan pörgő, búgó rész fogott körül. A látvány rettenetes megdöbbenést váltott ki belőlünk, a tisztek és a legénység mind a fedélzetre tódult, úgy bámultuk, mintha hipnotizáltak volna bennünket. Minthogy a műsor csupán 80 másodpercig tartott, képtelenség volt józan ítéletet alkotni. Már készültem, hogy parancsot adjak a tárgyak azonnali megközelítésére, és – amennyiben lehetséges – a melléjük sorolásra, de akkor a búgó hang egyre élesebbé és erőteljesebbé vált, mígnem a sivítás olyannyira metsző lett, hogy túllépte a hallásküszöböt. A két diszkosz vízszintes helyzetben felemelkedett, körülbelül százméteres magasságban oldalra dőlt, és – becslésem szerint 4000 kilométeres óránkénti sebességgel – húsz másodpercen belül nyomuk veszett.” Bár a Tengernagyi Hivatal kijelentette, hogy az észlelést nagy horderejű eseményként kell kezelni, és a kiértékelése „némi időt” vesz igénybe, később mindent megtettek azért, hogy ez az eset is gyorsan feledésbe merüljön.

20140705_illusztracio_6.jpg

1959-ben Lengyelország egyik Balti-tengeri katonai támaszpontjának őrei azt vették észre, hogy a víz alulról szinte forrni kezd, és egy száz méter sugarú körben mozgásba jön. Egy pillanattal később a vízből egy három-négy méter átmérőjű, háromszög alakú tárgy repült ki, amely néhány „tiszteletkört” írt le a bázis fölött, majd villámgyorsan eltűnt a katonák szeme elől. Ugyanazon év decemberében a norvégiai Skomsvoll vidékén több szemtanú figyelt meg egy száz méter magasan szálló ismeretlen tárgyat, amely egyszer csak megtorpant és mozdulatlan maradt a levegőben, majd két kisebb tárgy zuhant ki belőle a vízbe. Ettől kezdve egyre gyakrabban jeleztek ismeretlen víz alatti objektumokat, amelyek sok esetben a halászok hálóit is megrongálták. Könnyen elképzelhető tehát, hogy a hatvanas-hetvenes években oly sokszor emlegetett norvég és svéd panaszok a titokzatos „szovjet tengeralattjárókra”, amelyek állítólag NATO-titkokat próbálták kikémlelni, éppenséggel szintén víz alatti idegen járművek voltak.

Természetesen mondhatnánk, hogy valóban földi gyártmányú – talán éppen szovjet – tengeralattjárók lopakodtak számos földrész partjai mentén. Valóban, könnyen elképzelhető, hogy a megfigyelések egy része ezekre vonatkozott, tehát valóban nem UFO-t vagy USO-t láttak a szemtanúk. De ha végiggondoljuk a felsorolt eseteket, máris komoly kétségeink támadnak. Mert bizony aligha lehet tengeralattjárónak tekinteni azt az úszó hajót, amely egyszer csak felemelkedik és elrepül a légtérbe, netán a kozmoszba. A saját függőleges tengelye körül forgó, s eközben fényt kibocsátó vízi jármű sem lehetett orosz gyártmány, és az évszázadok óta fényküllőket kibocsátó, megmagyarázhatatlan jelenségeket okozó szerkezetek sem viselhették a „Made in USSR” jelzést…

1963 februárjában történt az az emlékezetes eset, amelyet máig emlegetnek NATO-körökben, és persze idővel az UFO-kutatók is tudomást szereztek róla. Akkoriban szintén Norvégia parti vizei mentén zajlott egy nemzetközi NATO-hadgyakorlat, melynek során először a légi felderítés figyelt fel egy tíz kilométer magasan repülő, 30-35 méter átmérőjű UFO-ra. Hamarosan vadászgépek eredtek az azonosítatlan objektum nyomába, de amikor a fedélzeti radarok befogták, veszíteni kezdett magasságából, villámgyorsan – két-három másodperc alatt – a tenger szintjéig zuhant, végül elmerült. Ekkor már a víz alatt elhelyezett szonárok is mutatták az útját, amely pontosan a folytatása volt a levegőben megtett útjának! Ezt követően olyan sebességgel haladt a tengerben, amelyet 1963-ban egyetlen földi készítésű tengeralattjáró sem érhetett el. S ezzel mindenki számára egyértelművé vált, hogy a szerkezet nem a földi technika és technológia terméke.

 

TENGERNYI MEGLEPETÉS

A hatvanas évektől kezdve a Földközi-tenger vidékén is egyre gyakrabban bukkantak fel a rejtélyes „repülő tengeralattjárók”, amelyekről a mai napig számtalan történet kering a part menti halászfalvakban élők között. 1961. június 3-án reggel fél 7-kor Giacomo Barra és három kollégája egy motorcsónakkal indult el Savonából a Genovai-öbölbe. A férfiak egy idő után leállították a motort, és élvezték a lágy, kora reggeli fuvallatokat, amikor a hullámok ringatózó mozgása hirtelen erősödni, a hajó pedig egyre hevesebben rázkódni kezdett. „Körülbelül egy kilométerre tőlünk kidudorodott a tenger felszíne, mint egy hatalmas labda, és hullámok hömpölyögtek le az oldalán – emlékezett vissza Barra. – Megkövülten próbáltuk kitalálni, mi lehet az, amikor hirtelen egy különös jármű emelkedett fel a vízkupola alól. Az alsó fele olyannak tűnt, mint egy felfelé fordított tányér, a felső része pedig kúpban végződött. Miközben felemelkedett, a víz minden oldalról eltávolodott tőle, mintha légpárna vette volna körül. Miután teljes valójában előtűnt a tengerből, néhány másodpercig mozdulatlanul lebegett, úgy tízméternyire a felszín fölött, és csak néha rázkódott meg egy kicsit. Ekkor egy fényudvar alakult ki az alapjánál, majd hatalmas sebességgel kilőtt, és a tenger felett repülve északnyugati irányban eltűnt.”

20140705_illusztracio_7.jpg

1962. augusztus 1-jén éjszaka a francia földközi-tengeri partoknál, a Marseille és Nizza között fekvő Le Brusc kikötőjének közelében két halászhajó találkozott egy tengeralattjáróra emlékeztető vízi alkalmatossággal. Mozdulatlanul ringott a vízen, de néhány fény azért pislákolt rajta, sőt, emberszerű alakokat is láttak rajta mozogni. Az egyik hajó kapitánya szócsövet ragadott, és átkiáltott az ismeretlen lényeknek, akik egy perccel később mindannyian bemásztak az alig 250 méterre ringatózó „tengeralattjáró” belsejébe. Miután a legénység utolsó tagja is eltűnt, éles fényoszlop reflektorozott a halászhajók irányába. A különös jármű eközben kiemelkedett a vízből, és a felszínen vagy kicsivel felette lebegett mozdulatlanul, majd a saját tengelye körül kezdett pörögni. Mind gyorsabban forgott, és ahogyan nőtt a sebessége, úgy vette körül egy narancsszínű, világos fénykoszorú. Váratlanul „kilőtte” magát, és a döbbent halászok szeme láttára repülőgéppé változva egyetlen szempillantás alatt eltűnt a csillagok között. Talán mondanunk sem kell, hogy a halászokat valósággal letaglózta a jelenség, és még akkor is a hatása alatt álltak, amikor másnap vallomást tettek a hatóságok előtt.

1981. február 8-án a spanyolországi Cristina-szigeten két szemtanú szaladt le a strandra a közeli hegyoldalról, mert furcsa fényeket vettek észre a víz alatt. A parttól 300 méternyire egy fényes tárgy közeledett a mélyből a felszín irányába, s minden jel arra mutatott, hogy rövidesen egy tengeralattjáró bukkan fel a habok közül. A tanúk azonban igencsak meglepődtek, amikor a – szó bizonyos értelmében – tenger alatt járó szerkezet felmerült! Mert akkor – megállás nélkül folytatva az emelkedést – átváltozott korong alakú UFO-vá, és még akkor is árasztotta a fényt, amikor már körülbelül 500 méteres magasságba emelkedett.

Voltaképpen nem érthető, hogy az amerikaiak miért jöttek úgy lázba 1947-ben, amikor állítólag az első UFO-kat megpillantották. Hiszen az Aleut-szigetekre telepített hadi támaszpontjuk katonái már azelőtt is megfigyeltek tipikus repülő, majd lemerülő UFO-kat, illetve USO-kat. Ráadásul tudható, hogy azokban az években az észak-amerikai partvidéken is számos titokzatos szerkezetet láttak a vízben. Arra vonatkozóan azonban nem áll rendelkezésre meggyőző bizonyíték, hogy a földi katonai nagyhatalmak tengeralattjárói találkoztak-e tenger alatti UFO-kkal. Figyelembe véve, hogy ezerötszáz katonai tengeralattjárót tartanak nyilván világszerte, és ezeknek körülbelül a fele járja adott pillanatban a tengereket, meglehetősen nagy az esélye egy ilyen találkozásnak. Viszont nem zárható ki, hogy az idegenek még a levegőben szállva is pontosan tudják, mi zajlik a tengerek mélyén, és csak ritkán ereszkednek a vízbe akkor, amikor földi jármű tartózkodik a közelben. Persze ekkor sincs mitől tartaniuk, hiszen járműveik biztonságosak a számukra, és jóval gyorsabbak, mint az őket üldöző földi technikai eszközök.

Érdemes elgondolkodni azon is, vajon miért jelennek meg gyakran csapatostul az USO-k. 1950-ben Argentína déli részén, a Tűzföld kietlen és lakatlan partvidékén néhány szemtanú több egymást követő éjszakán látott egy négy USO-ból álló flottát, amely szokatlan zajok kíséretében tevékenykedett a part közeli vizeken. Mellesleg éppen Argentínában a következő évtizedben nem egyszer gyűlt meg a haditengerészet baja a rejtélyes tenger alatti tárgyakkal. 1959 júniusában egy azonosítatlan szerkezetet sikerült beszorítani a Buenos Aires-i öbölbe, a menekülés útját a nyílt tenger felől több hadihajó vágta el. Vagy csak úgy hitték – mert a különös alakú, semmilyen földi hajóra nem emlékeztető szerkezet igen nagy sebességgel mozgott, és hamarosan kiszabadult a csapdából, majd nyoma veszett.

20140705_illusztracio_8.jpg

Hasonló akcióra került sor 1960 februárjában, amikor az argentin tengerészet több mint két hetet vesztegetett el a hiábavaló kísérletezéssel, hogy a Nuevo-öbölben elfogjon vagy elsüllyesszen két ismeretlen tengeralattjárót. Noha a járművek jelenlétét a felderítő lokátorok egyértelműen jelezték, sebességük és mozgásuk még a legmodernebb felszíni hajók számára is követhetetlenné tette őket. Aztán egy napon alighanem megelégelték az elpusztításukra ledobott bombákat és a folytonos kutatást, és nyomtalanul eltűntek. Patagónia lakosságának jelentős része egyébként meggyőződéssel állítja, hogy a Nuevo-öböl és környéke régóta látogatott hely, az UFO-k szinte menetrendszerűen közlekednek arrafelé, a tenger mélyén ugyanis egy idegen bázis rejtőzik.

Meglehetősen részletes beszámoló maradt fenn egy másik argentin gőzös, a Naviero USO-kalandjáról, amelyre 1967. július 30-án este került sor a brazil partoktól 200 kilométerre, a déli szélesség 28. foka és a nyugati hosszúság 46. foka között. A hajó személyzete éppen vacsorázott, amikor Julian Lucas Ardanza kapitányt a belső telefonon informálták arról, hogy különös esemény történik a közelben. Miután felsietett a fedélzetre, Ardanza egy fénylő objektumot látott a tengerben, a hajótól alig több mint 15 méterre. A 30 méter hosszúra becsült, szivar formájú tárgy erős kék és fehér fényeket bocsátott ki magából, és negyedórán át haladt a Naviero mellett. Ekkor az azonosítatlan tengeralattjáró váratlanul alámerült, jobbról áthúzott a hajó alatt, majd sebesen eltűnt a mélyben, fényesen világítva menet közben.

Mivel a Naviero robbanóanyagot szállított, Ardanza kapitány összehívatta a személyzetet, és – a pánik elkerülése végett – mindenkivel megpróbálta elhitetni, hogy a rakományért „üldözték” őket. Az argentin sajtónak adott későbbi interjúiban azonban Ardanza hangsúlyozta, hogy húszesztendős tengerészeti pályafutása során soha még csak hasonlót sem látott. Az egyik tiszt, Carlos Lasca a tárgyat mint „saját fényével világító, víz alá merülő UFO-t” írta le, a tengerészeti hatóságok pedig hivatalosan is „azonosítatlan alámerülő tárgyként” könyvelték el.

Egy szovjet tudományos kutatóhajó legénysége 1980. augusztus 18-án a Japán-tengeren találkozott egy hatalmas USO-val, amely éppen a tengerből emelkedett ki. Bár az egész jelenet egy percig sem tartott, mégis egy lassított film benyomását keltette. A henger alakú szerkezet méltóságteljesen bukkant elő a hullámok alól, és olyan lassan emelkedett, hogy a matrózok tisztán látták az oldalán lefolyó vizet, a falán megtörő kisebb hullámokat. Az objektum megállás nélkül mozgott, és a teteje már elérte a hajó felsőbb szintjeinek magasságát, amikor megjelent az alsó része is. Ezután néhány másodpercig mozdulatlanul függött a víz fölött, majd játszi könnyedséggel felemelkedett, és villámgyorsan eltűnt az égen. Minden jel szerint – ezt a kapitány jelentése is aláhúzta – a szerkezet egyáltalán nem úgy viselkedett, mint amelyre egyáltalán hatnak a nehézkedési törvények.

A vízből való kiemelkedés és az elrepülés közötti, alig érzékelhető szünetre – amely alatt a szerkezetek csak lebegnek – más tudósítások is felhívják a figyelmet. Logikusnak tűnik az a feltételezés, hogy ezen idő alatt a jármű irányítói talán éppen a vízi, merülő meghajtási módot alakítják át a légtérben történő szabad repülési móddá!

Időnként persze a víz alatti UFO-esetek között is akadnak furcsa kivételek. 1984. július 27-én az Egyesült Államok csendes-óceáni partjainál fekvő Lummi-szigeten fürdőzők egy csoportja látta, hogy egy tojásdad alakú tárgy ereszkedik a víz felszínére, majd nem messze tőlük alámerül. Mivel a tenger ezen a részen alig 20 méter mély volt, néhány bátrabb férfi békaember-ruhát öltött, és lemerült az UFO után. Meg is találták a fenéken fekvő, aranysárga fényt árasztó tárgyat, felszerelésük azonban nem tette lehetővé annak behatóbb vizsgálatát. A felszínre úsztak, megjelölték a helyszínt, és úgy döntöttek, elmennek jobb felszerelésért, amivel tovább maradhatnak a víz alatt. De amikor visszatértek, az „aranytojásnak” nyoma sem maradt.

20140705_illusztracio_9.jpg

A kilencvenes években szinte nem telt el hét anélkül, hogy ne érkezett volna részletes tudósítás egy-egy tengeri UFO megfigyeléséről. Az Atlanti-óceán északi részén, a Norvégia, Izland és Skócia által határolt háromszögben olyan gyakorivá váltak az USO-észlelések, hogy a part menti falvakban élők egyenesen úgy vélték, a tengerek mélyén idegen bázisok rejtőznek.

1992. december 20-án az Orkney-szigeteki radarállomás észlelt három USO-t, három nappal később pedig két izlandi cirkáló és egy őrhajó bukkant egy víz alatt mozgó, hatalmas járműre, amelyet először orosz tengeralattjárónak véltek. 1993. április 15-én rejtélyes körülmények között tűnt el Izland partjainál az amerikai haditengerészet egyik Sea Shadow lopakodó hadihajója, amelynek felkutatása a legnagyobb titokban zajlott, azonban nem járt eredménnyel. 1996. február 12-én egy Izland partjainál járó halászhajó jelentette, hogy három óriási, háromszög alakú UFO lebeg nem messze tőle. A kapcsolat ezután megszakadt, majd amikor helyreállt, a kapitány elmondta, hogy váratlanul minden elektromosság megszűnt a hajón. Hat nappal később egy másik halászhajó számolt be hasonló megfigyelésről. Bár a radaron nem tudták megfigyelni a fekete háromszögeket, a legénység elképedten követte a szemeivel az objektumok parádéját.

Egy hárommotoros halászhajó tulajdonosa és kapitánya számolt be arról az esetről, amely 1996. augusztus 22-én az izraeli Hedera városától délre történt. Éjjel fél háromkor váratlanul megszólalt a vészsziréna, amely arra utalt, hogy a jacht összes elektromos berendezése felmondta a szolgálatot. A kapitány azonnal felrohant a parancsnoki hídra, ahol megdöbbenve vette észre, hogy a fortyogó tenger fölött egy gömbszerű tárgy lebeg mozdulatlanul. A legénység tagjai megbabonázva szemlélték a sárgás és vöröses színben izzó UFO-t, miközben körös-körül rémisztő csend telepedett a tengerre és a hajóra. Ekkor a tárgy egy kicsit feljebb szökkent, majd másodpercek múlva rakétagyorsasággal eltűnt az égbolton. A tengervíz még egy pár percig fortyogott, majd elsimult, mintha mi sem történt volna. A 700 kilogrammos éjszakai zsákmányból egyetlen hal sem maradt életben, és az elektromos berendezésekben keletkezett kár is tetemes összeget, mintegy 11 ezer dollárt tett ki.

Néhány hónap múlva az orosz flotta egyik büszkeségének számító, Georgij Konsztantyinovics Zsukov nevét viselő hadihajó eltűnése borzolta a kedélyeket. Az orosz tengerészeti források által is alátámasztott beszámoló szerint az észak-atlanti térségben tartózkodó Zsukov személyzete 1997. május 18-án éjfélkor pillantott meg egy szivar alakú, legalább 60 méter hosszú objektumot, amely váratlanul támadást intézett a hadihajó ellen. Szergej Vorhenov kapitány rádión értesítette a fekete-tengeri központot, majd felkészült az UFO megsemmisítésére. Három perccel később újabb üzenetet küldött a bázisra, amelyben rémült hangon számolt be a fejleményekről: „Az ismeretlen repülőgép tüzet nyitott ránk, feltehetően lézerfegyverrel. Találatot kaptunk a hajó derekán, visszatérünk a kikötőbe. A repülőgép ismét ránk lő. Találat a...” A norvég megfigyelők szerint ekkor egy hatalmas tűzlabda villant a tengeren, és a rádióösszeköttetés örökre megszakadt. Azóta a legcsekélyebb nyomát sem találták az UFO-ra támadó hadihajó roncsainak és 860 főnyi személyzetének.

20140705_illusztracio_10.jpg

1997 nyarán hasonló eseményekre került sor néhány ezer kilométerrel keletebbre, a Japán-tengeren is. A Taki Kyoto nevű teherhajó Kanawazától 70 kilométerre haladt, amikor éppen előtte kibukkant a hullámok közül egy tekintélyes méretű, ovális alakú USO. Tizenöt percen át körözött a hajó közelében, majd alámerült, és nyomtalanul eltűnt a mélységben. „Legalább ötször akkora lehetett, mint a hajónk – nyilatkozta Taki Usuda, a Taki Kyoto kapitánya. – Csak annyit tehettem, hogy próbáltam megnyugtatni az érthető módon idegessé vált legénységet.” A hatalmas objektum a hajó oldalánál manőverezett, azután legalább háromszáz méteres magasságba emelkedett. Olyan gyorsan mozgott, hogy a szemtanúk csupán a körvonalait tudták kivenni a levegőben. Az objektum eltűnése után Usuda kapitány rádión értesítette a hatóságokat. Hamarosan hajók és repülőgépek vizsgálták át a helyszínt, de semmit sem találtak. Hoshi Isido, a parti őrség szóvivője szerint a Taki Kyoto kapitánya és legénysége egy ismeretlen eredetű szerkezettel találkozott.

A kilencvenes évek végén – a Trieste mélytengeri kutatógömbbel végzett vizsgálatok közben – az Indiai-óceán szolgált rejtélyes jelenségekkel a tenger kutatóinak. A Laccadiv-szigeteknél álló kísérőhajó legénysége megdöbbenve tapasztalta, hogy pezsegni kezd a víz, és apró buborékok porladnak szét a levegőben. A búvárgömbben tartózkodó tudósoknak feltűnt, hogy a titokzatos pezsgés ellenére rengeteg hal úszkál a vízben, amelyek mintha elektromossággal töltődtek volna fel: egymás közelébe érve kivilágosodtak, majd színeiket változtatták. A kriptozoológusok szinte nem győztek betelni a látvánnyal, amikor addig ismeretlen fajtákat is látni véltek a tengerben. Miután visszatértek a fedélzetre, a hajótól száz méterre egy fénylő gömb emelkedett ki a tengerből, amelynek átmérője meghaladta a 30 métert, nem kis riadalmat keltve a legénység körében.

A gömb előbb narancssárga, majd lila színekben pompázott, miközben a levegő megtelt elektromossággal, s a hajón tartózkodó emberek is fokozatosan fényleni kezdtek. Mint később elmondták, nem éreztek semmilyen kellemetlenséget, ellenkezőleg, határozottan állították, hogy a gömb melegséget, szeretetet sugárzott feléjük. A személyzet egyik tagja videóra rögzítette a három-négy percig tartó jelenséget, ám a szalag demagnetizálódott, így a felvétel megsemmisült. A gömb pedig kis idő múlva felemelkedett, majd nagy sebességgel eltűnt a part irányában…

A Balti-tenger északi részén tartózkodó, Vlagyimir Vologyenko névre keresztelt teherszállító hajón 2003. május 17-én este 9 órakor tört ki pánik, miután a bárka ismeretlen okok miatt többször is megremegett. Jurij Hleba első tiszt azonnal sorakozót vezényelt, és kutatni kezdték a lehetséges okokat. Nem kellett sokáig keresgélni, mivel egyik pillanatról a másikra háborogni kezdett a tenger, majd a mélyből egy hatalmas, forgó fény vetült a hajóra. Jól láthatóan nyugat felé tartott, majd pár másodperccel később egy futballpálya nagyságú, lapos tárgy emelkedett ki a tengerből, és kissé megdőlve kilőtte magát a csillagos ég felé. „Először azt hittem, képzelődöm, de amikor az UFO kiemelkedett a vízből, hatalmas hullám zúdult ránk. Bár a tenger hideg volt, a víz mégis melegnek tűnt, valószínűleg a tárgy melegítette fel. Ehhez fogható jelenséget még életemben nem láttam” – nyilatkozta a kapitány, Anatolij Makenko, aki annak rendje és módja szerint jelentette az esetet a feletteseinek.

20140705_illusztracio_11.jpg

Furcsa kaland részesévé váltak 2004 januárjában annak a három barbadosi halászhajónak a matrózai is, akik az Ostins-öböllel szemben, mintegy 20 kilométerre a parttól találkoztak egy USO-val. A három halászbárka a szokásos hálót vontatta maga mögött, amikor az hirtelen megrándult. „Valami hatalmas tömeg akadt a hálóba, és a Fehér Rája felé húzta a másik két bárkát – emlékezett vissza Harris McClurg, a Fehér Rája kapitánya. – Nem létezik akkora hal, de még halraj sem, amely képes lenne erre. Csak perceken múlt, hogy összegabalyodjunk, amikor egyszer csak megszűnt a háló feszülése. Az a valami kiúszott belőle, és mivel errefelé híresen tiszta a víz, szinte azonnal megláttuk a sötét tömegét. Nem volt nagy, talán nyolc méter hosszú lehetett, és ovális alakúnak tűnt. Láttuk, ahogy a mellettünk lévő bárka alatt úszik, majd lassan kiemelkedik az óceánból. Úgy törte át a vizet, mint egy tengeralattjáró orra, és a következő percben már a víz felett 10-15 méterre lebegett mozdulatlanul. Akkor már a radaron is megjelent, de a következő pillanatban hihetetlen sebességgel, mintegy 70 fokos szögben kilőtt az ég felé, és 5-10 másodperc alatt el is tűnt.” Mint később kiderült, az USO-t a venezuelai haditengerészet radarjai is észlelték, ám az eset körüli hírverés hamar elcsendesedett. Barbados nem az a hely, ahol az UFO-k, a földönkívüliek vagy éppen a víz alatti bázisok létezése túlzottan nagy népszerűségnek örvendene.

 

ÉDESVÍZI MERÜLÉS

Persze nem szabad megfeledkezni el arról sem, hogy az USO-k nem korlátozzák tevékenységüket a tengerekre. Bármilyen meglepően hangzik, gyakran felbukkannak a nagyobb tavakban, sőt, egyes folyókban is.

1663. augusztus 15-én az oroszországi Rob-tó felett jelent meg egy 40 méter átmérőjű, tűzbe borult tárgy, amely tűzcsóvát és kékesszürke füstöt húzott maga után. Nem sokkal később váratlanul eltűnt az égboltról, és csak fél kilométerrel távolabb jelent meg újra, majd megismételte az égi „színjátékot”. Az UFO összesen mintegy másfél órát tartózkodott a két kilométer hosszú és egy kilométer széles tó fölött, amelyen keresztül néhány vakmerő helybéli megpróbálta megközelíteni. Ebbéli kísérletük azonban sikertelenül végződött, az objektumot ugyanis perzselő forróság vette körül, és olyan erős fényt árasztott, hogy több méter mélységben megvilágította a tó fenekét. A korabeli beszámoló szerint ott, ahol a tűz mozgás közben perzselte a vizet, a felszínen barna, rozsdaszerű lepedék képződött, amelyet később széthordott a szél, a különös jelenség pedig egyszerűen felszívódott.

Az UFO-történelem egyik legmeghökkentőbb incidense 1958. október 31-én zajlott le a brazíliai Sao Paulo tartományban fekvő Iguapéban. Délután fél három körül a járókelők erőteljes zúgásra lettek figyelmesek, aztán észrevettek egy korong alakú, csillogó tárgyat, amint rendszertelen mozgással repül a folyó mentén. A nagyjából öt méter átmérőjű és egy méter vastag korong nehézkesen átrepülte egy emelkedőre épített ház tetejét, majd – miközben sikertelenül próbálta visszanyerni egyensúlyát – nekiütközött egy pálmafa tetejének. Ekkor még úgy látszott, hogy fel tud emelkedni, néhány másodperccel később azonban zúgva és csörömpölve az Iguape folyóba zuhant.

20140705_illusztracio_12.jpg

A szemtanúk egybehangzóan állították, hogy amikor a tárgy elérte a víz felszínét, sistergés hallatszódott, és még több mint egy órán keresztül szálltak fel buborékok arról a helyről, ahol alámerült. Közben az emberek póznákat tűztek ki a parton, hogy háromszögeléssel pontosan meghatározhassák a lezuhant UFO helyét. Egy héttel később szakértők érkeztek a helyszínre aknakutató berendezéssel, búvárfelszereléssel és iszapszondákkal felszerelkezve. A kutatás éjjel-nappal folyt, de semmit nem találtak a mélyben. Így azt sem tudták megállapítani, hogy a tárgynak sikerült-e megmenekülnie, felfelé vagy lefelé haladva a folyó ágyában az éj leple alatt, vagy egész egyszerűen elnyelte az iszap.

1965 márciusában néhány tapasztalt halász jelentette, hogy a kanadai Szent Lőrinc-folyóban különös „tengeralattjárót” figyelt meg, az illetékes hatóságok azonban tagadták, hogy az óceántól 360 kilométerre fekvő területre tengeralattjáró juthatott el. 1969 májusában szintén a Szent Lőrinc-folyónál vonta magára a figyelmet egy piros fényeket kibocsátó, kerek tárgy, amely végül nyomtalanul eltűnt a sebes sodrású folyamban. Az észak-brazíliai Amapában 1980 végén hetven ember látta egyszerre – akik éppen egy kompra vártak a folyóparton –, amint a vízből egy több méter átmérőjű, kerek tárgy merült fel, kis ideig mozdulatlanul függött a levegőben, aztán elrepült a közeli tenger felé. 1981 májusában egy farmer az amerikai Columbia-folyónál halászott, amikor a víz tajtékzani és forrni kezdett, s a folyóból rövidesen egy fényes UFO repült fel.

A Costa Rica-i Cote-tó ennél is megdöbbentőbb esemény helyszínéül szolgált 1972-ben, amikor természettudósok egy csoportja egy kis, négymotoros géppel repült át a víz fölött. Gépük aljára egy térképkészítéshez használt, különleges kamerát szereltek fel, amelyet arra programoztak be, hogy húsz másodpercenként készítsen egy fotót a kutatók alatt elterülő tóról. Amikor előhívták a filmeket, az egyik kockán egy meglehetősen meglepő objektumot találtak. Egy ötven méter széles, nyilvánvalóan fémből készült korong képe ejtette ámulatba a szakembereket. A felvételt azért is találták érdekesnek, mert a szerkezet vagy elhagyni készült a tavat, vagy a vízfelszín áttöréséhez készülődött. Fényt sugárzott, és éppen egy fordulatra készült, amikor a kamera megörökítette. A kutatók alaposan megvizsgáltatták a filmet, de az teljesen szabályos, minden műszaki hibától mentes felvételnek bizonyult.

2006 decemberében egy orosz halász látott egy öt méter átmérőjű, gömb alakú objektumot, amely csónakjától alig 15 méterre emelkedett ki az Ob folyóból. Az UFO lassan vált láthatóvá az esti szürkületben, miközben a víz pezsegni kezdett, majd a szerkezet kissé megdőlve kilőtte magát az ég felé. A rémült halász elmenekült a helyszínről, és csak másnap merészkedett vissza, de hiába nézett körül, nem tapasztalt semmilyen rendellenességet.

 

VÍZ ALATTI BÁZISOK

Az említett eseteknél természetesen jóval többször figyeltek meg az emberek USO-kat. Csak éppen sok szemtanú nem tesz vallomást, egyszerűen elhallgatja a látottakat. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy az események többsége tanúk nélkül zajlik le, hiszen a világtengerek kiterjedése óriási, és a partvidékek sem mindig lakottak. Ezen felül nem szabad elfeledkezni a két sarkvidékről, amelyek gyakorlatilag az év minden szakában néptelenek.

De vajon mi lehet olyan roppant érdekes és fontos a víz alatt, ami miatt a földönkívüliek még a földi nagyhatalmakkal is megkockáztatják az összeütközést? Mit találhatnak a tengerekben, a tavakban vagy a folyókban, amely immár évszázadok óta ezrével vonzza őket a mélységbe? Hiszen feltehetően olyan fontos okból kell lemerülniük egy-egy adott ponton, amely miatt még az egyébként rájuk jellemző rejtőzködésről is megfeledkeznek. Talán éppen ott, s nem máshol találhatók azok a helyek, amelyekre az UFO-k, illetve az USO-k el szeretnének jutni?

20140705_illusztracio_13.jpg

Az egyik elmélet szerint a titkos tenger alatti támaszpontokról induló földönkívüli járművek – amelyek lehetnek afféle mozgó laboratóriumok is – a földi környezetet kutatják. Rendszeresen figyelnek meg olyan UFO-kat, amelyek leszállnak a földre, majd utasaik – egyebek mellett – talaj- és növénymintákat gyűjtenek össze. Ha ez így történik a szárazföldön, akkor miért ne eshetne meg valami hasonló a tengereken? Az óceán egyes részei eltérő tulajdonságúak, eltérő a szennyezettségük, az összetételük, az élőviláguk vagy a sótartalmuk. Elképzelhető, hogy ez foglalkoztatja a más világokból érkező látogatóinkat?

Felmerült az is, hogy az emberi tevékenység nyomait, a folyamatos változások okait kutatják, amelyek kihatással lehetnek az egész bolygó jövőjére. De az sem zárható ki, hogy az idegenek energiát gyűjtenek. Talán feldolgozzák a tengervizet, és a művelet eredményét valamilyen elképesztő módon összesűrítve képesek elvinni a sokszor igen kis méretű UFO-kban? Hiszen elképzelhető, hogy olyan fedélzeti berendezésekkel bírnak, amelyek erre különösebb gond nélkül képesek. Így a lineáris Világegyetem számos pontját felkereshetik úgy, hogy útközben az égitestekről szereznek energiát, és úgy haladnak tovább. Ha pedig egy vagy több másik dimenzióból jönnének, akkor a más tulajdonságú terek közötti falak, akadályok áthágásához szükséges energiát veszik fel.

Más UFO-kutatók azokat a legendákat részesítik előnyben, amelyek szerint néhány tízezer évvel ezelőtt egy csodálatos civilizáció élt a Földön. Olyan szintű technikai tudással rendelkeztek, amelyet csak az akkor már bolygónkra látogató idegenektől kaphattak meg. Ez a csodálatos világ, a múlt ködébe vesző Atlantisz óriási természeti katasztrófa következtében elpusztult ugyan, de a túlélők – az idegenek segítségével – föld és tenger alatti építményekbe húzódtak vissza. Ha az ember két-hárommillió év alatt eljuthat a mai értelmi szintig, akkor az óceánokban, ahol zökkenőmentesen fejlődhetett az élet, a hárommilliárd év hozzánk képest sokkal értelmesebb lényeket produkálhatott. Az idők során szervezetük alkalmazkodott az ottani körülményekhez, és akkor sem lettek volna képesek visszatérni a felszínre, ha akartak volna.

20140705_illusztracio_14.JPG

E mélybeli bázisok lakói olyan technológiai tudással rendelkeznek, amely képessé teszi őket arra, hogy tetszésük szerint mozoghassanak az általunk UFO-knak nevezett űrhajóikkal. Járműveik elsősorban a tenger alatti közlekedésre készültek, de képesek velük a légkörben is manőverezni. Elképzelhető, hogy tenger alatti bázisaikat megosztják a külső világokból érkezett idegenekkel, és közös felderítő akciókat hajtanak végre a felszínen. Egyértelmű, hogy nem csak tanulmányoznak bennünket, hanem az emberi testből vett génállománnyal és a felszíni növények klónozásával saját lakhelyük elkorcsosult élővilágát próbálják meg életben tartani.

Bármit tételezünk fel, az mind valós is lehet, hiszen nincsenek birtokunkban olyan tények és adatok, amelyek ezek ellenkezőjét bizonyítanák. Persze az is előrelépés – és kétségtelenül a földi technika és tudomány egyre magasabb színvonalát bizonyítja –, hogy sok esetről egyáltalán tudomást szerzünk. Tudjuk tehát, hogy ezek a szerkezetek minden kétséget kizáróan léteznek, s hogy rendszeresen felbukkannak a szárazföldek és a vízfelületek környékén egyaránt. Tudásunk fájó hiányossága azonban, hogy még mindig fogalmunk sincs arról, mivel is foglalkoznak a rejtélyes idegen látogatók a Föld számára létfontosságú óceánokban.

PRUSINSZKI ISTVÁN ÖSSZEÁLLÍTÁSA

EREDETILEG MEGJELENT
A SZÍNES UFO 2007. AUGUSZTUSI SZÁMÁBAN

 

Veszélyes vizeken

20140705_keretes_1.jpg

Az elmúlt évtizedekben a legtöbb USO-megfigyelés a hírhedt Bermuda-háromszögből érkezett, amely magában foglalja a Sargasso-tengert, a Mexikói-öblöt és a Karib-tengert, s talán nem véletlen, hogy évszázadok óta itt tűnik el a legtöbb hajó és repülőgép. Hasonlóan kétes hírnévnek örvend a Japán melletti Ördög-tenger is, amelynek vizein szintén számos halász- és kutatóhajónak veszett nyoma megmagyarázhatatlan módon. Gyakran érkeznek USO-jelentések az Atlanti-óceán délnyugati vidékéről, az Arktika Oroszországtól északra fekvő részéről, a Perzsa-öbölből, Nyugat-Ausztráliából, és a délkelet-ázsiai Malakka-szorosból is, ahol az utóbbi években egyre gyakoribbá váltak a rejtélyes hajóeltűnések. Az USO-k által leginkább kedvelt helyek közé tartozik a nyugat-afrikai Guineai-öböl, a Skandináv-félszigetet övező tengerek, így a Norvég-, az Északi-, a Balti- és a Barents-tenger. Ezeken a vizeken eddig három szovjet és orosz atom-tengeralattjáró járt szerencsétlenül – legutóbb 2000-ben a Kurszk –, 1980 és 1985 között pedig USO-invázióra is sor került Észak-Európa ezen fertályán. Legalább ennyire veszélyes területnek számít a Földközi-tenger nyugati medencéjének egy része Genova és a spanyol Almeira között, valamint Szicília környéke és az Azori-szigetek körüli óceán is, amelyet egyesek az egykori Atlantisszal azonosítanak.

 

Filmvásznon az óceán rejtélyei

20140705_keretes_2.jpg

A mélytengerek titkai, illetve az USO-król szóló beszámolók természetesen a filmrendezők fantáziáját is megmozgatták. A Nemo kapitány és a víz alatti város című, 1969-es sci-fi főhőse hajótörötteknek mutatja be csodálatos birodalmát, a víz alatti Starlight Casino pedig az Orion űrhajó szereplőinek elmaradhatatlan találkozóhelye. Az 1989-ben forgatott Abyss – A mélység titka című filmben egy amerikai atom-tengeralattjáró süllyed a tenger egyik legmélyebb árkába. Telnek az órák, a levegő egyre fogy, és mindezeken túl még különös, megmagyarázhatatlan események is történnek a fedélzeten: a mélység fogságában mentésre váró legénység rádöbben, hogy idegen lények karmaiba csöppent. Az 1985-ben bemutatott Selyemgubó (Cocoon) főszereplője véletlenül fedezi fel, hogy a szomszédos ház medencéjében található különös gubók gazdái egy másik bolygóról jöttek vissza tízezer éve itthagyott társaikért. A gömb című, 1998-as sci-fiben az amerikai haditengerészet egy űrhajóra bukkan a Csendes-óceánban, amely közel háromszáz éve hever érintetlenül a tengerfenéken. Az űrhajó belsejében egy ismeretlen eredetű, intelligens gömböt találnak, amely az emberek legrosszabb rémálmainak és tudatalatti félelmeinek valóra váltásával jelent halálos veszélyt mindenkire. A víz alatti rejtélyek nem hiányozhatnak a Bermuda-háromszög rejtélyeit feldolgozó, 2005-ben elkészült háromrészes filmből, valamint a hazánkban is nagy sikerrel bemutatott Rejtélyek városa című sorozatból sem.

 

Csészealjak a „magyar tenger” felett

20140705_keretes_3.jpg

Az elmúlt évtizedekben Magyarországon is több tucat bejelentés érkezett az ország különböző pontjairól halastavak és víztározók, a széles medrű folyók, valamint a Balaton környékén észlelt UFO-król. 1941 egyik meleg nyári éjjelén K. László és felesége Tihanyban pillantott meg egy narancs és kék színekben játszó, gömb alakú objektumot, amely 300 méteres magasságban, éppen a „magyar tenger” fölött manőverezett. A szokatlan tárgy, amely időközben egészen a víz felszínének közelébe ereszkedett, váratlanul felvillant, majd függőlegesen elrepült a felhők fölé és eltűnt. 1954-ben csészealj alakú járművek feltűnéséről érkeztek beszámolók a déli partról, valamint a Dunaföldvár és Mohács közötti területről is. Ugyanezen év nyarán Hábermann János második világháborús pilóta és barátja a Balaton északi partján figyelt meg egy 10-15 méter átmérőjű UFO-t, amely alig 100 méteres magasságban lebegett a fejük felett. Az izzó tányérra hasonlító, kék és lila színekben pompázó kupolás szerkezet néhány perccel később Tihany felé vette az irányt, majd visszatért a szemtanúk fölé, és óriási sebességgel eltűnt Siófok irányában. A Balaton környéke az elmúlt években is számos érdekes találkozás helyszínéül szolgált: 1996. augusztus 12-én hajnalban egy – neve elhallgatását kérő – szemtanú figyelt meg a tó fölött egy gyorsan mozgó UFO-t, 2000 februárjában pedig egy budapesti család videokamerával örökített meg ide-oda ugráló fényeket a Badacsony felett.

 

Ismeretlen mélységek

20140705_keretes_4.jpg

A Föld legmélyebb ismert pontján még sohasem jártak emberek. Ez a hely a Csendes-óceán nyugati medencéjében, a Fülöp-szigetektől keletre fekvő Mariana-árok Challenger-mélység nevű része, amelyet 1951-ben fedeztek fel. Mélységét – 11 033 méter – később egy orosz kutatóhajó állapította meg ultrahangos méréssel. 1960-ban amerikai tudósok egy mélytengeri búvárgömbben 10 915 méteres mélységbe ereszkedtek le, amely 2100 méterrel több, mint amilyen magas a Mount Everest. A világ óceánjainak máig tartó titokzatosságát jól bizonyítják azok az expedíciók is, amelyek több kilométeres mélységekben bukkannak eddig ismeretlen élőlényekre. Az újonnan felfedezett fajok között akadnak rák-, illetve medúzaszerű élőlények, és egészen bizarr kinézetű, féregszerű állatkák is. Ezek a felfedezések minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a tengerek mélységei számtalan titkot rejtenek előlünk, így bizakodhatunk abban, hogy egyszer talán a legnyugtalanítóbb rejtélyek eredetére is fényt deríthetünk.

 

USO-val ütközött a Kurszk?

20140705_keretes_5.jpg

Miután az orosz hadiflotta legmodernebb, legjobban felszerelt büszkeségének számító Kurszk atom-tengeralattjáró 2000. augusztus 12-én ismeretlen okból elsüllyedt az Északi-tengeren, az orosz hadvezetés hosszú ideig ragaszkodott ahhoz az álláspontjához, hogy a hajó egy más nemzetiségű tengeralattjáróval ütközött össze. Figyelembe véve azonban, hogy azon a területen akkor éppen orosz hadgyakorlat folyt, és a tágabb környéket víz alatti műszerek is figyelték, elképzelhetetlen, hogy akkor és ott egy idegen tengeralattjáró tartózkodott volna. Ugyanakkor szinte azonnal felmerültek olyan találgatások, amelyek szerint valóban „idegenek” játszhattak szerepet az ügyben, csak éppen egy tenger alatt tartózkodó UFO formájában. Egyes kutatók úgy vélik, az USO-ra a közelben tartózkodó Nagy Péter rakétacirkálóról lőttek ki torpedót, ám az műszaki hiba miatt nem az azonosítatlan tárgyat találta el, hanem a Kurszkba csapódott. Persze nem elképzelhetetlen az sem, hogy a feléje indított lövedéket az USO térítette el a saját védelmi rendszerével, egyenesen a szerencsétlen Kurszkra. Hogy így történt-e vagy sem, a mai napig nem derült ki, az orosz hadvezetés ugyanis adós maradt a magyarázattal…

 

 

Címkék: archívum