Címlapsztori

KÜLÖNVÉLEMÉNY
20160618_cimlapsztori.jpg 

Rendkívül vegyes reakciókat, heves indulatokat váltott ki az Idegen Zóna társoldala, a Gondolatok az égbolt alól blog bejegyzése – amely egyébként olvasottsági rekordot döntött – a Kakastaréjon történt ufólehívásról. Szerencsére sokkal többen örültek az expedíció sikerének, mint ahányan rosszindulatú megjegyzésekkel illettek minket mérhetetlen irigységükben és bosszúságukban.

Névjegy

idegenzona_portre.jpg 

E-mail: prusiblog@gmail.com

 

Prusinszki István blogja ufóesetekről, földönkívüliekről, idegen világokról, űrkutatási aktualitásokról és csillagászati érdekességekről

Látogatottság

idegenzona_olvasottsag_201702.jpg

Ajánló


gondolatok_bloghird.jpg

 

meridian_logo_hirdetes.jpg

Szerzői jogvédelem

Az Idegen Zóna blog összes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll. A blogon megjelenő anyagok másolása, kereskedelmi forgalomba való hozása tilos, a tartalom részleges felhasználása csak a szerző neve és a forrás szabályos feltüntetése esetén, a szerzői jog nemzetközi normáinak betartása mellett lehetséges.

SZIGORÚAN TITKOS KÖRZETEK I.

Prusi 2014.02.01. 08:17

A Föld legkülönbözőbb pontjai adnak helyet azoknak a szigorúan titkos – elsősorban katonai – támaszpontoknak, ahonnan az általunk észlelt UFO-k indulnak. Feltételezhetően kozmikus bázisokról is érkeznek hívatlan látogatók, de azok száma elenyésző lehet az idegenek föld alatt, illetve tengerek mélyén megbújó erőihez képest. E támaszpontokról és a falaik között zajló kísérletekről számos, főként negyedik típusú találkozást átélt szemtanú számolt be részletesen, de létüket tudósok és pilóták is alátámasztják. Több olyan információ is rendelkezésünkre áll, amely azoktól az emberektől származik, akik kormányzati megbízásból, és természetesen a legmagasabb szintű titoktartás kötelezettsége mellett részt vettek a bázisok építésében – Amerika, Ázsia, Európa, Afrika és Ausztrália kopár pusztaságain, világtól elzárt hegységeiben éppúgy, mint az Antarktisz végeláthatatlan jégmezőin.

20140201_illusztracio_1.jpg

Amikor a nyolcvanas években egyre erősebb hangsúlyt kapott az az elmélet, miszerint az amerikai kormány még a hatvanas évek közepén szerződést kötött a földönkívüliekkel, egy új hipotézis látott napvilágot: az idegenek földi támaszpontjairól szóló elmélet. A szigorúan titkos körzetek létezését támasztja alá, hogy az idegenek a földi bázisokkal időt takarítanak meg az utazással, és közvetlen közelről figyelhetnek meg bennünket. Gyorsan elérhetnek bárhová, illetve gyorsan biztonságba is vonulhatnak egy esetleges vészhelyzet esetén. A földi radarokat és megfigyelőrendszereket talán könnyebb kijátszani, mint a világűrből érkező objektumokat szemmel tartó műholdakat és védelmi rendszereket. További pozitívumként említhető, hogy a kísérleteiket földi körülmények között végezhetik, nincs szükség szimulációra vagy modellezésre. A kutatási alapanyagok – az emberek, az állatok vagy az ásványok – elérhető közelségben vannak, és a bázisaik üzemeltetéséhez kihasználhatják a földi energiaforrásokat: a geotermikus hőt, a napenergiát és a hagyományos energiahordozókat – például a szenet vagy az olajat – egyaránt, sőt, még a nukleáris energia sem tűnik fel, hiszen mi is használjuk.

 

BÁZISOK MINDENÜTT

Az UFO-kutatók három kategóriába sorolják az idegen bázisokat. A legkevesebb információval az „átengedett bázisokról” rendelkezünk, vagyis azokról, amelyeket különböző szerződések keretében az amerikaiak a földönkívüliek rendelkezésére bocsátottak. Ezek a – többségükben leszerelt és elhagyott – támaszpontok az Egyesült Államok sivatagos részein helyezkednek el, és a katonák állandó megfigyelés alatt tartják őket. A második csoportba a közös bázisok tartoznak: azok, amelyeken az idegenek együtt dolgoznak az emberekkel, közös kutatóprogramok keretében. A bázisok általában az indián rezervátumok közelében létesültek Utah, Colorado, Arizona és Új-Mexikó államokban, valamint egy Nevadában, az akkor már létező 51-es körzet nyugati határánál, S–4 néven. Az első, emberek és idegenek által közösen létrehozott bázis a dulcei kutatólaboratórium volt, ahol később együtt dolgoztak az amerikai és a „szürke” tudósok. A harmadik kategóriába pedig azokat a tisztán idegenek által létesített és használt támaszpontokat soroljuk, amelyekből több akad, mint gondolnánk: az USA területén 37, Mexikóban 45, Argentínában 31, Ausztráliában 6, Oroszországban 4, Skandináviában 9 és továbbiak a sarkvidékeken.

A szigorúan titkos körzetek szinte mindegyikéről elmondható, hogy lakott területtől távol helyezkedik el, működése pedig a lehető legkisebb figyelmet vonzza. Még azok a támaszpontok is, amelyeken űrhajók le- és felszállása történik, viszonylag rejtve vagy álcázva képesek üzemelni. Mindazonáltal felszerelték őket a megfelelő védelmi rendszerekkel arra az esetre, ha netán felfedeznék őket, vagy ha valaki megkísérelne behatolni oda: az egyik fő taktika az álcázás, míg a másik az aktív elhárítás. Az előbbibe tartoznak olyan megoldások, mint az időjárás manipulálása, például felhők vagy ködök képzése, továbbá a mentális sugárzások, amelyek a tudatalattira hatva terelik más irányba az arra járókat. S ha mindez mégsem lenne elégséges, akkor széles repertoár áll rendelkezésre a fizikai és a pszichikai védekezésre. Az illetéktelen behatolók ellen fagysugarakkal, mérgező gázokkal, elektromágneses vagy akusztikus pulzusfegyverekkel, valamint tudatromboló sugarakkal szállnak szembe az idegenek. Emellett – a légterük és az űrterületük védelmére – birtokolnak nagy erejű sugárfegyvereket is.

 

Globális ellenőrzés alatt

A bázisoknak számos fajtáját tartják nyilván, de általánosságban elmondható, hogy egy támaszpont csak egyféle profillal rendelkezik. Az űrbázisokon fogadják az űrből, a Holdról, illetve a Marsról érkező UFO-kat, majd azok innen indulnak vissza is. Itt folyik a szállítmányok ki- és berakodása, és az anyahajók raktározása, s ugyancsak ezeken a helyszíneken javítják meg a sérült űrhajókat, egyéb szállítójárműveket és munkagépeket. A legtöbb bázison mindemellett geológiai kutatásokat és bányatevékenységet is folytatnak, amely tenger alatti kitermelést is magába foglalhat. Az így kinyert anyagok egy részét helyben feldolgozzák, és energiát termelnek belőle. Ezt az energiát cellákban tárolják, amelyeket rendszerint átszállítanak önálló energiatermelésre nem képes támaszpontokra. Ismert űrbázisok találhatók Grönlandon, Oroszország sarkvidéken túli területein, Kanadában, a Déli-sarkon, Argentína pusztaságain, továbbá Ausztráliában és Mexikóban, az USA területén pedig Florida, Maine és Montana államokban.

A kommunikációs és megfigyelő bázisok elsődleges feladata – mint nevük is mutatja – az idegenek kommunikációjának biztosítása, akár itt a Földön, akár kozmikus viszonylatban. Ezeken keresztül tartják a kapcsolatot bázisaik között, illetve űrhajóikkal és a Naprendszerben megbújó támaszpontjaikkal. Ezzel egyenértékű, sőt, talán még fontosabb céljuk a földi telekommunikáció megfigyelése, valamint az adatgyűjtés: a földi távközlés, rádió- és televízióállomások, a számítógépes adatforgalom, de a hagyományos sajtó – könyvek és újságok – ellenőrzése is. A műholdakra kémszondákat „tapasztanak”, amelyekkel nemcsak lehallgatni tudják azokat, de akár irányítani is. Bármikor képesek megszakítani az adásokat, vagy teljes mértékben eltorzítani azokat, emellett elzárnak bennünket a világűrből érkező rádiójelektől, vagyis nem engedik, hogy érzékeljük más civilizációk adásait. A rádiócsillagászati kutatások, mint például a SETI, ezért vannak eleve kudarcra ítélve. A megfigyelés részét képezi az adatgyűjtés is: statisztikákat készítenek – egyebek mellett – a populációról, a környezetszennyezésről és az időjárásról. Figyelemmel kísérik a földi közlekedést, a hajókat és a légi forgalmunkat. Ezeket a bázisokat az Északi-sarkon, Argentínában, Mexikóban és Kanadában találhatjuk meg, míg az Egyesült Államokban Indiana és Wisconsin ad otthont ilyen jellegű támaszpontoknak.

20140201_illusztracio_2.jpg

A földönkívüliek egyik legfontosabb tevékenysége bolygónkon az évezredek óta tartó genetikai kutatások és kísérletek folytatása. Lombikbébiket, klónokat és mutánsokat teremtenek, állatcsonkításokat végeznek, hogy azután hatalmas vér-, gén- és szervbankokat létesíthessenek. A finnországi, ausztrál, mexikói, argentínai, antarktiszi, illetve az USA Oklahoma, Utah és Montana államaiban épített genetikai bázisokon emberi és állati testeket tárolnak felfüggesztett életfunkciókkal, gyógyszereket állítanak elő, és táplálékkutatásokat is végeznek.

Hasonló munka folyik az implantátum-bázisokon, amelyek laboratóriumaiban beültetéseket helyeznek el, vagy éppen távolítanak el az emberekből és az általuk teremtett új faj, a hibridek egyedeiből. Különféle érzelmi reakciókat és kedélyállapotokat tudnak létrehozni, valamint lehetőségük nyílik az eltérítettek nyomon követésére. Ezek a bázisok Oroszországban, Mexikóban, valamint az amerikai Nevadában, Oklahomában és Észak-Dakotában találhatók.

Alaszka, Ausztrália, Mexikó, Oroszország és a Déli-sark, továbbá az USA Indiana és Észak-Dakota államai azok a területek, ahol az időjárást befolyásoló támaszpontokat hozták létre. Ezek képesek természeti csapásokat előidézni, földrengéseket, vulkánkitöréseket, viharos erejű szeleket vagy özönvízszerű esőzéseket okozni, de manipulálhatják a csapadékmennyiséget, a napsugárzás erősségét és az ózonréteget is.

A politikai bázisok általában egy-egy régió politikai és gazdasági megfigyelését, manipulálását végzik: információkat gyűjtenek például a vezetőkről, a bűnözésről, a jelentősebb társadalmi eseményekről, és természetesen a háborúkról is. Akár implantátumokon keresztül, akár tudatmanipulációval befolyásolhatják a politikai és gazdasági vezetőket, miközben megosztottságot keltenek az emberekben. Figyelemmel kísérik a bankok működését, a tőzsdéket és a piacokat egyaránt, hogy szükség esetén közbeléphessenek. Ezek a bázisok felelősek a hírhedt „fekete ruhás emberek”, a MIB tevékenységéért is. Bár e létesítmények – érthető módon – szinte minden földrajzi területen megtalálhatók, a nagyobb központokat Izlandon, Svédországban, Ausztráliában, Argentínában Mexikóban, az egyesült államokbeli Oregonban és Montanában hozták létre.

A tudományos kutatóbázisokon – Norvégiában, Mexikóban és két amerikai államban, Arizonában és Mexikóban – elsősorban járványtani vizsgálatokat folytatnak, új betegségeket fejlesztenek ki, vagy éppen azok ellenszereit keresik. Kémiai anyagokat, gázokat és folyadékokat terveznek, amelyek az emberi szervezetre hasznosan, esetleg károsan hatnak. Kutatásokat végeznek a pszichológia és a társadalomtudományok területén, miközben atomenergiával is kísérleteznek, hogy – saját céljaikra – futurisztikus sugárfegyvereket fejleszthessenek ki.

A mezőgazdasági bázisok kutatásának középpontjában a termésfokozás áll, illetve az agrártevékenységre alkalmatlan területek megművelhetősége. Az Ausztráliában, Mexikóban, Argentínában, Uruguayban és az amerikai Indiana államban található támaszpontokon próbálják lerövidíteni a fejlődési és termelési időket, idegen fajokkal keresztezik a földi növényeket, s mindemellett a táplálkozástudomány területén is folytatnak kísérleteket.

 

ÁLOMORSZÁG REJTÉLYE

Az Egyesült Államokban az UFO-jelenség gyakorlatilag összefonódott a katonasággal, és ennek kapcsán számtalan híresztelés terjedt el titkos kutatási programokról, valamint rejtélyes támaszpontokról. A katonai bázisok jelentősége akkor került előtérbe, amikor szerencsétlenül járt UFO-k roncsai, illetve ufonauták holttestei kerültek a hadsereg birtokába, és megkezdték azok vizsgálatát. Több bázisról is elterjedt a hír, hogy lezárt épületeikben idegen járművek vagy lények földi maradványait őrzik.

20140201_illusztracio_3.jpg

Az idén 60 éve történt roswelli katasztrófa roncsainak egy részét a Carswell légitámaszpontra szállították, a texasi Fort Worth közelébe. Ugyanez terjedt el az új-mexikói Los Alamos kutatóbázisról, de szóba került az ohiói Wright-Patterson légibázis és a kaliforniai Edwards támaszpont neve is, míg a pennsylvaniai Oakdale bázis egy másik UFO-szerencsétlenség során összegyűjtött roncsdarabokat őrizte egy darabig. A lezuhant UFO-k utasainak holttestét és maradványait tárolják például a kansasi Fort Riley bázison, a floridai Homestead légitámaszponton, a virginiai Langley, valamint a Wright-Patterson légibázison. A kiszivárgott hírek szerint más titkos körzetekben az idegen technológia megismerésére és felhasználására folynak kísérletek: ilyen a Houston melletti Ellington légitámaszpont, a már említett Edwards bázis, a nevezetes Groom Lake kísérleti telep – amely 51-es körzet és Álomföld néven vált közismertté – a nevadai sivatagban, vagy az új-mexikói Holloman légitámaszpont.

Léteznek olyan feltételezések, amelyek szerint az idegenek egyes helyeken együtt dolgoznak az emberekkel – így az Edwars támaszponton és az 51-es körzetben –, sőt, saját bázisokat is építettek az Egyesült Államok területén, amelyeket az USA hadserege engedett át részükre. Utóbbiak számát hatra becsülik, és indián rezervátumok közelébe helyezik őket, például az új-mexikói Dulce melletti Southern Ute és Jicarilla közé vagy a nevadai Pyramid Lake rezervátumtól nyugatra, közel a kaliforniai Quincey városához. E támaszpontok között sok ismerős névre bukkanhatunk, és akadnak olyanok is, amelyek megérdemlik, hogy részletesebben foglalkozzunk velük.

 

UFO-k az 51-es körzetben

A Pentagon ajándékboltjában vásárlók böngésznek a poszterek, műanyag modellek, hadtörténeti könyvek, trikók és sapkák között. A bolt részletes útikalauzzal is szolgál az 51-es körzetről, a Nevada délkeleti hegyvonulatai között megbújó távoli légitámaszpontról. Persze némileg ironikus lenne, ha 15 dollárral a zsebében bárki hozzájuthatna az 51-es körzet féltve őrzött titkaihoz. Az Egyesült Államok védelmi minisztériuma több mint négy évtizedet és dollármilliókat áldozott arra, hogy megpróbálja elrejteni az 51-es körzetet a nyilvánosság kíváncsi tekintete elől. A hidegháború alatt bőségesen akadt indok arra, hogy a bázis – amely nem hivatalos nevét egy, a régi térképeken szereplő fokbeosztásról kapta – elrejtőzzön a kíváncsi tekintetek elől.

A Las Vegastól mintegy százötven kilométerre, a Nellis katonai támaszpont földjén található bázis több mint tízezer négyzetkilométernyi területet foglal magába, és olyan létesítmények húzódnak meg itt a hegyek között, mint a nevadai nukleáris kísérleti telepek, a Nellis légitámaszpont, annak tüzérségi és bombázó gyakorlótere, valamint a haditengerészet Groom Lake kísérleti telepe, vagyis maga az 51-es körzet, amit más néven Dreamlandnek vagy Álomföldnek ismer a közvélemény. Ennek nyugati határánál található a túlnyomórészt a hegyek gyomrába süllyesztett S–4 kísérleti telep, ahol kémrepülőgépek, a közismert Lopakodó vagy a szigorúan titkos repülőgép, az Aurora kifejlesztése mellett a csészealj-kísérletek is folynak.

A térség fölött tilos bárminemű légi forgalom, még a légierő különleges kiváltságokkal rendelkező gépei sem sérthetik meg a légteret. Ez a szabály olyannyira komoly, hogy a polgári repülőgépeket akár le is lőhetik, ha nem távoznak az első felszólításra. A térséget szárazföldi úton sem ajánlatos megközelíteni, mert a bázist övező figyelmeztető táblák szerint az illetéktelen behatolók ellen akár fegyver is használható. Magának a területnek a kialakítása is meglehetősen különösre sikeredett, a hadsereg ugyanis egyszerűen kisajátította a földeket, s ezt az önkényes földfoglalást a mai napig nem rendezték el jogilag.

20140201_illusztracio_4.jpg

Bob Lazar atomfizikusként 1988-ban több hónapig dolgozott az S–4 bázison a Galileo-program keretében, és annak a kilenc idegen űrhajónak a vizsgálatával foglalkozott, amelyek valószínűleg az idegenekkel kötött szerződés keretében kerültek az amerikai kormány birtokába tanulmányozásra és kipróbálásra. Lazar feladata az egyik korong alakú objektum meghajtórendszerének tanulmányozása volt. Maga a tárgy 15 méter átmérőjű és 4,5 méter magas lehetett, edzett acélból vagy alumíniumból készült: úgy tűnt, az egész egyetlen öntvényből készült. Belsejében kicsiny, egy átlagember számára használhatatlan székek sorakoztak, meghajtását pedig egy reaktor biztosította, amely antianyagot állított elő és léptetett reakcióba az anyaggal. Lazar több kollégájával együtt annak is szemtanúja volt, amikor az egyik ilyen szerkezet felszállt. Bár a fizikus földönkívülieket csak egyetlen alkalommal pillantott meg a bázison, olvasott olyan feljegyzéseket, amelyek szerint az űrhajók és az idegenek a Zéta Reticuli csillagrendszerből érkeztek.

Mivel Lazar ismerte a próbarepülések időpontjait, nem tudta megállni, hogy ne szóljon ismerőseinek, akik a közeli hegyekről végignézték a felszállásokat, és lefilmezték a titokzatos járműveket. Egy alkalommal rajtakapták őket, és a fizikust azonnal elbocsátották. Szenzációs beszámolója után azonban megindult a lavina. Egyre többen kezdtek beszélni az 51-es körzetben látott szerkezetekről és eseményekről. Egy ott szolgáló katona elmondta, hogy egy lezuhant, de viszonylag jó állapotban megmaradt UFO-t az amerikaiak helyrehoztak és átalakítottak, hogy a pilóták elférjenek benne. Egy gépészmérnök pedig – aki több éven keresztül dolgozott a hadseregnek, és sokáig tartózkodott az 51-es körzetben – elmondta, hogy egy Jarod nevű földönkívüli lénnyel kellett együttműködnie, aki a kis szürkék képviselőjeként érkezett bolygónkra.

Az idegenek és az amerikaiak kapcsolatát természetesen nemcsak írásos dokumentumok és szemtanúk beszámolói támasztják alá, hanem rejtélyes filmfelvételek is. Az idegen tetemek tárolására szolgáló üvegtartályokról készített biztonsági kamera felvételének nyilvánosságra kerülése például egy bizonyos Thomas C. nevéhez köthető, aki a felvétel idején biztonsági őrként dolgozott az S–4-es körzetben. Ezeknek a hengereknek a létezését sugallja A Függetlenség Napja című film is, ahol a filmbéli elnök személyesen tekinti meg a földönkívüliek járművét éppúgy, mint az üveghengerekben tárolt földönkívüli testeket, sőt, a Roswell közelében lezuhant és megjavított UFO-t is. A másik megdöbbentő felvételt, egy háromperces filmet egy Viktor fedőnevet használó férfi csempészte ki a létesítményből 1996 júniusában. Az Interjú egy földönkívülivel című filmet, amelyen egy láthatóan betegnek tűnő idegen lény látható, több szakértő is megvizsgálta, ám sem hitelességét, sem hamis voltát nem sikerült egyértelműen bizonyítani. A film láttán az sem állapítható meg egyértelműen, hogy az S–4-es körzetben készült. Ráadásul tudjuk, hogy az USA területén számos hasonló föld alatti bázis működik, ahol az amerikaiak együtt dolgoznak az ufonautákkal, vagy éppen földönkívüli tetemeket és idegen űrhajók roncsait tárolják a szigorúan titkos hangárokban.

 

Rémálom a Dulce-bázison

A hollywoodi filmekből már megszokhattuk, hogy a legtitkosabb bázisok nem méteres szögesdrótok, épületnyi radarállomások vagy éppen egy kisebb hadsereg védelmében rejtőznek, hanem éppen ellenkezőleg: szinte senki és semmi nem vigyáz rájuk, és legjobb álcájuk az, hogy nem is látható semmi belőlük. Pontosan ilyen jellemzőkkel lehetne illetni egy támaszpontot, amelynek létezése ugyan ismert, de működéséről és az ott folyó tevékenységről csak nagyon keveset lehetett tudni. Mind ez idáig…

Dulce egy igazi álmos kisváros az Egyesült Államok északi határánál. Hétezer lakosa, egyetlen motelja és fél tucat üzlete nem vonzza túlságosan a turistákat, de még a környező vadregényes táj sem. Ellenben ideális hely, ha valaki el akar rejteni valamit, legyen az akár egy katonai támaszpont! Az itt élők tudják, de nem beszélnek szívesen arról, hogy a várostól néhány kilométerre fekszik a Dulce-bázis, amely az USA egyik legtitkosabb föld alatti létesítménye: az első, emberek és idegenek által közösen használt támaszpont. Az építkezés a negyvenes évek végén kezdődött és az ötvenes évek elején fejeződött be, ám a munkálatok után minden nyomot eltüntettek a környékről, még a szállítóvállalat létezésének esetleges bizonyítékait is. Felbontották az utakat, elsimították a földmunkagépek lánctalpainak nyomait, és megsemmisítették a helikopterek leszállópályáit. A terület ma úgy fest, mintha semmiféle titkot sem rejtene: a sivatag és az időjárás elvégezte a legutolsó álcázást.

20140201_illusztracio_5.jpg

1987-ben számos UFO-kutató kapott egy névtelenül feladott csomagot, amelynek tartalma Dulce-papírok néven vált ismertté. A dokumentumok szerzője egy CIA-ügynök, aki maga is a dulcei bázison dolgozott, és távozása előtt jegyzeteket, valamint fényképeket készített az ott folyó munkálatokról. Az összeállított anyagból kiderül, hogy a bázis majdnem egy kilométer mélységben nyúlik le a felszín alá. Megbízható információk hét szintről szólnak, ám a hihetetlenül szigorú biztonsági intézkedések lehetetlenné teszik az épület teljes felderítését. A komplexumot háromezer kamera figyeli, a biztonsági őrök pedig olyan fegyvert használnak – az úgynevezett villámpuskát –, amely az emberek és az idegenek ellen is hatásos. A kutatólabor építésekor idegen technológiákat is alkalmaztak, így például a lifteknek nincs kábele, hanem a falakba helyezett mágnesek működtetik őket. Ugyancsak nincsenek hagyományos villanykörték és elektromos vezérlők, mindent egy mágneses alapon működő rendszer irányít.

A negyedik szinten az emberi aurával, a telepátiával, az álmokkal, a hipnotikus utasításokkal és a parapszichológiai hadviseléssel foglalkoznak a kutatók, míg az ötödik szinten helyezkednek el az idegenek lakrészei. A hatodik szinten található laborok egyszerre fantasztikusak és elrettentőek: a Rémálom-csarnok gúnynevű helyiségben ugyanis a legelképesztőbb genetikai kísérletek folynak. Azok az emberek, akik jártak odalent, különféle teremtményeket láttak: többlábú embereket, hüllők és emberek keverékeit, ketrecekben gyíkszerű lényeket, szárnyas emlősöket, továbbá denevérszerű embereket. A hetedik szint még ennél is rémisztőbb! Itt ugyanis százszámra tárolják a lefagyasztott vagy elkábított embereket, emberszerű lényeket, illetve különböző fejlődési stádiumban lévő embriókat.

Ezt a területet teljes egészében az idegenek uralják, s ehhez a szinthez fűződik az ufológiában Dulce-háborúként elhíresült esemény is. Egyes ott dolgozó emberek ugyanis rájöttek, hogy nem igaz az a magyarázat, miszerint ezek a teremtmények gyógyíthatatlan elmebetegek, és betegségük megszüntetése érdekében veszélyes gyógyszerekkel kísérleteznek rajtuk. Ezért 1979 végén a Delta Force nevű amerikai kommandó behatolt erre a szintre, és összecsapott az idegenekkel. A harcban legkevesebb negyven ember és hat földönkívüli vesztette életét, és a dulcei kutatólabort egy időre bezárták – de nem végleg. Napjainkban egyre több eltérített számol be arról, hogy az ufonauták ide, a dulcei támaszpontra hozzák őket, és a legtöbbjükben implantátumokat helyeznek el. Vajon elképzelhető-e ezek után, hogy valójában nem is a földönkívülieknek van szüksége a beültetett orr- és agyszondákra, hanem az embereket manipulálni akaró kormányoknak?…

 

A „kék szoba” titka

Az amerikai támaszpontok közül a legtöbb legenda talán az Ohio állambeli Wright-Patterson légibázis körül kering. Ez a támaszpont ad otthont az 1961-ben kezdődött, és jelenleg is folyó Moondust (Holdpor) nevű kutatóprogramnak, amely a „Földre hullott idegen űreszközök és hulladékok” vizsgálatával foglalkozik. A program keretében megszerzett szerkezeteket és eszközöket a Blue Fly (Kék Légy) projekt kutatói próbálják hasznosítani a repülés- és űrtechnológiában. A bázissal kapcsolatban leggyakrabban azt említik, hogy lezuhant UFO-k roncsait és szerencsétlenül járt utasaik holttestét tárolják ott, így például az 1947-es roswelli vagy az 1952-es azteci katasztrófa maradványait, de időnként külföldről származó UFO-darabokat is szállítanak ide, például Dél-Afrikából vagy Ausztráliából. Ezeket a maradványokat, valamint hatalmas mélyhűtő-tartályokat a 18-as hangárban tárolják, ahová a biztonsági őrök még magától a védelmi minisztertől is megtagadták a belépést! A hangár egyik helyiségét „kék szobának” nevezik: itt ápolják a szerencsétlenségeket túlélő ufonautákat.

20140201_illusztracio_6.jpg

Az Edwards – korábban Muroc – légitámaszpont a kaliforniai Rosamond várostól keletre fekszik, alig 50 kilométerre északra Los Angelestől. A Mojave-sivatagba települt bázisról azt tartják, hogy szintén lezuhant UFO-k roncsainak tárolására szolgál, ám az sokkal érdekesebb, hogy titkos részlegeiben az idegenek emberekkel dolgoznak együtt. A feltételezett kooperáció szálai 1954 februárjára nyúlnak vissza, amikor Dwight Eisenhower elnök jelenlétében sor került az első, hivatalos találkozásra a földönkívüliekkel, amit újabb összejövetelek sorozata követett különböző idegen fajokkal.

S a szigorúan titkos körzetek körüli rejtélyek még ezzel sem értek véget. Úgy tűnik, az UFO-k a új-mexikói Alamogordo városától 15 kilométerre délnyugatra elhelyezkedő Holloman légitámaszpontot sem kerülik el, hiszen először 1948. április 17-én landoltak idegen járművek a területen. Akkor – Henry Truman elnök utasítására – a négy objektumból hármat elfogtak, utasaikkal együtt. Az újabb találkozásra 1964. április 25-én került sor, mindössze fél nappal a nevezetes új-mexikói, soccorói észlelés után. A földönkívüliek ezúttal óvatosabbak voltak, mert a megjelenő három űrhajóból csak egy szállt le, és annak személyzete folytatott tárgyalásokat a hadsereg képviselőivel – természetesen a legnagyobb titokban.

PRUSINSZKI ISTVÁN ÖSSZEÁLLÍTÁSA

EREDETILEG MEGJELENT
A SZÍNES UFO 2007. JANUÁRI SZÁMÁBAN

 

UFO-bázisok az óceánok mélyén

20140201_keretes_1.jpg

Bolygónkon annyi helyen fordulnak elő földönkívüliek, hogy egyáltalán nem kizárt, a tenger alatt is létesítettek bázisokat. Számos beszámolót ismerünk szemtanúktól, akik nemegyszer láttak tengerbe süllyedő, láthatóan szándékosan elmerülő, vagy éppen ellenkezőleg, a habok közül kiemelkedő és elrepülő USO-kat, azaz a víz alatt tevékenykedő UFO-kat. Mindebből arra következtethetünk, hogy a szerkezetek burkolata igen szilárd, és nemcsak a világűrben vagy a földi légkörben bírja ki a legextrémebb viszonyokat, hanem – mindenesetre bizonyos mélységig, vagyis nyomásig – a tenger mélye sem árthat neki. Egyrészt persze furcsa, hogy éppen a tengerekkel kapcsolatban érkezik a legkevesebb bejelentés, hiszen azok területe a Föld felszínének 70 százalékát teszi ki. Másrészről viszont pontosan érthető a dolog, hiszen a tengereken, óceánokon sokkal kevesebb potenciális szemtanú található bármely időpontban, mint a szárazföldeken. Az elmúlt évtizedekben mégis a Föld legkülönbözőbb pontjairól érkeztek beszámolók az USO-król: elsősorban Amerika nyugati partvidékéről – Kalifornia, Oregon és Washington államokból –, valamint Argentínából, különösen Patagónia területéről, tehát a Déli-sark felé eső, meglehetősen lakatlan vidékekről. A hatvanas évektől kezdve Brazíliában, Ausztráliában és Új-Zélandon is megszaporodtak a víz alá merülő repülő csészealjakról szóló jelentések, de a titokzatos fényeket nemegyszer látják Skandináviában, Nagy-Britanniában, Franciaországban és a Földközi-tengeren is.

 

Űrfigyelő rendszer a Cheyenne-hegység mélyén

20140201_keretes_2.jpg

Ki ne hallott volna már a Colorado állambeli Colorado Springs külterületén, egy hegy gyomrában található titkos amerikai katonai és nemzetbiztonsági létesítményről, a Cheyenne Mountain Complexumról (CMC)? Arról a rejtélyes bázisról, ahol nemcsak a légvédelmi parancsnokság, a NORAD (North American Aerospace Defense Command), hanem az US Space Command, az Egyesült Államok űrvédelmi parancsnoki, ellenőrzési, kommunikációs és hírszerzési központja is található. Ebben a hihetetlen technikai felszereléseket és szuperszámítógépeket felsorakoztató központi egységben a nap minden másodpercében adatok millióit dolgozzák fel az űrben keringő műholdak és kémholdak, a földi űrfigyelő rendszerek és állomások, no meg az éppen aktuális űrmissziók segítségével. A „Hegy” – ahogyan a legtöbben nevezik – gyomrába csak kevés kiválasztott juthat be, és ők is csak a legszigorúbb biztonsági ellenőrzést követően. A CMC a világ legbiztonságosabb – földrengés- és atombiztos –, és feltehetően legnagyobb katonai vezérlőközpontja, amelynek megépítéséhez több mint 200 ezer tonna gránitot robbantottak ki a hegy gyomrából, magát a sziklafalat pedig 110 ezer darab – néha 11 métert is elérő hosszúságú – acélgerendával erősítették meg. A NORAD soha nem tagadta, hogy naponta több ezer repülő tárgy mozgását követi figyelemmel kozmikus felderítő és nyomkövető rendszerének, valamint haditengerészeti űrfelügyeleti rendszerének segítségével. Ők azok, akik az űrhajósokkal egy időben, elsőként figyelhetik meg a végtelen kozmikus térségből Földünk felé száguldó UFO-k tucatjait. És hogy mi történik, ha valódi földönkívüli űrhajót látnak? Nos, azonnal értesítik az Egyesült Államok elnökét, a nemzetbiztonsági kabinet irányítóját, s ha a vezetők úgy döntenek, akár Oroszország elnökét is. Természetesen mindezt a legnagyobb titokban…

 

20140201_keretes_3.jpgValódi csillagkapuk?

 

Aki figyelemmel kíséri a nálunk is nagy sikerrel vetített Csillagkapu (Stargate) című filmsorozatot, bizonyára sokszor gondolkodott már azon: vajon valóban létezik-e a film alapötletét képező, civilizációkat összekötő átjáró? Számos jel utal ugyanis arra, hogy az Egyesült Államokban – a közeli vagy a távolabbi múltban – épültek olyan csillagkapuk, amelyek segítségével nemcsak a Földre érkeznek idegenek, hanem amerikai katonák is rendszeresen látogatnak más bolygókat. Ezeket a csillagkapukat még évezredekkel ezelőtt létrehozhatták az akkor ide látogató idegenek, akik először téridő-szondák millióit küldték szét a galaxist behálózó csatornarendszerben. Ezek eredményei alapján kezdték meg a célirányos kutatást, majd a kapuk építését az életet hordozó planétákon. Meglehet, Afrika és Ausztrália kietlen sivatagos vidékei, Ázsia lakatlan pusztaságai vagy Dél-Amerika áthatolhatatlan őserdei rejtik a más világokra nyíló átjárókat. Ám az 51-es körzetben – vagy a több tucat hasonlóan jól őrzött katonai bázis egyikén – is felépülhetett egy olyan téridőkapu, amely alkalmas arra, hogy az idegenekkel együttműködő amerikai katonák hihetetlenül rövid idő alatt hatalmas távolságokat tehessenek meg a kozmoszban, megismerve új világokat, életformákat. A szürkék természetesen – a kozmikus konfliktusok elkerülése érdekében – szigorú feltételekhez kötötték a csillagkapu használatát, és megszabták, hogy segítségükkel mely csillagrendszereken, bolygókon végezhetnek kutatásokat földi szövetségeseik. Bizonyára szép számmal akadnak közöttük olyan planéták, amelyek fejletlen társadalmakban élő lakóit az amerikai hadsereg éppúgy vizsgálja, mint minket más lények.